Press Clipping
01/23/2019
Article
Zenék a nagyvilágból – Salif Keita: Un Autre Blanc (CD) – világzenéről szubjektíven 161/1.

Salif Keita valamikor a hatvanas évek végén vált főállású muzsikussá, amikor szülővárosából Bamakóba ment és csatlakozott a Super Rail Band de Bamako nevű együtteshez. Idén nyáron ünnepli majd hetvenedik születésnapját, és a két dátum ismeretében némi fejszámolás után kijön az eredmény: ötven évet töltött a mikrofon mögött. Mindezt úgy, hogy albínóként Afrikában eleve hátrányból indult, ráadásul hiába született királyi sarjként, az öröklésre esélye sem volt. Zenélni szeretett volna, de mivel nem griot családban nőtt fel, gyakorlatilag mindent magának kellett megtanulnia a zenéről – azt hiszem, ezt joggal nevezhetjük duplán nehezített pályakezdésnek.

Az albínó herceg már öt évvel ezelőtt vissza akart vonulni, de aztán stúdióba ment, új dalokat írt, és végül elkészült az Un Autre Blanc album. Az énekes azt nyilatkozta, hogy tényleg ez lesz az utolsó, ezt követően visszavonul – csak előtte még csinálnak egy búcsúturnét. Ha vonzódunk a szimbólumokhoz, akkor a fehér afrikainak ez a hattyúdala. Azon egyébként picit meglepődtem, hogy hat év szünet után új számokkal lepett meg, mert valamiért úgy gondoltam, nincs már mit mondania, és zárásként kapunk majd egy kiadós válogatásalbumot, olyan Anthology félét. Tévedtem. Mivel nem tudok franciául, számomra a szövegek nem sokat mondanak, így inkább a zenével foglalkozom.

Az új lemezzel kapcsolatban azt mondta, hogy azért tartott ennyi ideig elkészíteni, mert időbe telt mire a megfelelő szavakat, dallamokat és muzsikusokat megtalálta. A ráfordított idő érződik a zenén, tetszetős Afro-pop lett a végeredmény, aminek talán nem ebben a rovatban lenne a helye, azonban a rengeteg helyi hangszer és dallam miatt úgy gondolom mégiscsak jó helyen van itt.

Salif Keita hangja mit sem kopott, ugyanaz a bársonyos, meleg orgánum fogadja a hallgatót, mint tíz évvel ezelőtt (és aminek köszönhetően Afrika arany hangjának nevezik). Hírneve ellenére sem tolakszik a mikrofonhoz, amikor a kompozíció úgy igényli, bőven hagy helyet a hangszereknek és a kórusnak. Legjobban azok a számok tetszenek, amelyekben olyan neves vendégekkel énekel közösen, mint Angélique Kidjo (Itarafo) vagy a Ladysmith Black Mambazo (Gnamale), ezek valahogy jobban hatnak, érvényesülnek a többinél. Az Un Autre Blanc album összességében nyugis, ellazulós, helyenként merengős (úgy sejtem a szövegekkel együtt elgondolkodtató) hangulatú, nyilvánvalóan időtálló gyöngyszem, méltó lezárása az életműnek.